Női szerepeink a (pár)kapcsolatainkban

Mit is jelent Nőnek lenni? Hogyan kell azt csinálni? Hogyan lehet Nőként viselkedni egy párkapcsolatban??

Az a tapasztalatom, hogy a mai generációnak, de már az ezt megelőző sajátomnak sem adatott meg, hogy ennek tudatában legyen a szó nemes értelmében. Köszönhető ez az 1960-as éveket követő felgyorsult társadalmi-gazdasági változásoknak, az erőltetett iparosodásnak, melynek következményeként a háztartásban dolgozó nők nagy része vált foglalkoztatottá. Így több időt kellett tölteniük tanulással, önképzéssel, s ezzel egyidejűleg kellett a háztartási , családi feladataikat is ellátni. Ebből adódóan a genetikailag kódolt és megtanult anyai/női feladatokat már nem tudták olyan mértéken ellátni, mint annak előtte. Ez persze magával hozta a férfi szerepek csorbulását is, mivel a családfenntartó szerepe a nővel megosztásra került. Ezt csak tetézi a mai modern kor ( főleg a rendszerváltás ) szüleményeként elterjedt emancipáció, a férfi-női szerepek eltolódása, felcserélődése. Az így verseny szférába született új generációs független, céltudatos, önálló nők nem annak következtében kezdtek emancipálódni, vagy szingli státusba sodródni, mert valamilyen össztársadalmi hóbort vagy hormonzavar rákényszerítette volna őket. Egyszerűen nem volt más választásuk! A klasszikus értelemben vett FÉRFI ma már kihalóban lévő ember fajta…Apáink, nagyapáink ( az enyém is ) még hordozták a Férfi attitűdöket, akiktől volt szerencsénk megörökölni ezt a mintát. Megélni, vagy életünkben integrálni viszont már annál kevésbé. Hiszen mire jómagam is „eladó sorba” kerültem, a nőtársaimmal egyetemben ennek már csak nyomait találtam.
Mire jött a rendszerváltás, én már 25 éves három gyermekes anya voltam, az akkor három diplomás főszerkesztőként dolgozó férjem sokadmagával együtt egy csapásra vált munkanélkülivé. Ezt a házasságunk is megszenvedte, volt férjem 38 évesen cukor beteg lett, ami pár évre rá kis híján az életébe került. Akkorra már a három pici gyermeket neveltem és drága anyám támasza nélkül azt hiszem nem is bírtam volna végigcsinálni azt az időszakot és az utána következő éveket sem. A házasságom 13 év után ért véget, mely volt férjem szavaival élve „ az évszázad házasságának” indult, aztán mégis majd bele haltam…
Így visszatekintve ez a 13 év jelentette a legkeményebb tanulópályát az életemben. Ha belegondolok akkor fogalmam sem volt róla mit jelent majd felvállalni a „feleség”, majd anya szerepet – legalábbis akkori férjem tekintetében. Ugyanis nekem a makulátlan házasság mintáját szüleim 25 évig tartó szövetsége jelentette, melyet gyermeklányként két ember egymás tiszteletére, szeretetére és a család szentségére épülő szövetségeként éltem meg. Így indultam neki természetesen a sajátom házasságomnak is. Mivel imádott Apám ideje korán 46 évesen elveszítettem, így sikerült 19 évesen „pótapaként” a nálam 15 évvel idősebb férjet bevonzanom A tudattalan programként befutó házasságom totális önfeladást, megalkuvást hozott. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla a 13 év alatt mit is jelent NŐNEK lenni – anya, feleség és háztartást vezető személyzet voltam. De honnan is tudtam volna, hogyan kell ezt csinálni?? Anyám, a mindent átfogó szeretetével, gondoskodásával a „ MAMMA” szerepében tündökölt, mint anya és feleség csodálatos volt. Mint nő külsőségeiben, igényességében hozta ezt a szerepet, de fogalmam sem volt, hogy kell önmagam NŐként tálalni egy párkapcsolatban! Igaz akkoriban még ez így nem tudatosult bennem, csak sodródtam az aktuális sorsszereppel.
Ahogy az én esetem is példázza, párválasztásunk elsősorban a szülői minta függvényében alakul női szerepünket, minőségünket ( anima ) anyaképünk, míg a férfi képünket (animus) az apától hozott minta határozza meg, kvázi lemásoljuk. Csak azt adhatom tovább, amit kaptam, s azt keresem a másikban, amit elveszítettem vagy mindig is hiányoltam. Az esetek többségében tudattalan programként lemintázzuk szüleinket. Ezek a tudattalan klisék olykor több generációs megörökölt programként hatnak életünkre, és szinte biztos, hogy aktuális kapcsolatunkban ezt működtetjük. Így az aktuális partner (és legtöbbször a munkahelyünk is) ezt a programot tükrözi vissza, ami rendszerint sorozatos évekig tartó ismétlődésekkel jár mindaddig, míg ezt fel nem ismerjük.

Ahogy C.C. Jung is mondja: „ Semmi sem gyakorol erősebb lelki hatást a gyermekre, mint a szülők meg nem élt élete” .

De az is előfordul, hogy adott párunkkal valamilyen reinkarnációs adósságként találkozunk. A felismerés tudatosításával azonban már lehetőség adódik a karmikus adósság feloldására, mely a személyiségfejlődést segítve elvezethet az ideális társ bevonzásához.
Sajnos a társadalmi konvenciók ( társadalmi neurózis ) , a közösségi média, valamint az iskolai és intézményi nevelés csak tetézi a helyzet súlyosságát. Az archaikus családmodell, melyben az apa a „teremtő Istenség, az anya „befogadó Istenség” szimbóluma, s a gyerek ebbe a szilárd életrendbe belenövő utód, az egész kozmosz felépítésének alapja is. Össztársadalmi hipnózisként épp ennek a teremtő elvnek a szétverése a cél. A nő eszerint ma a kiszolgáltatottságban megalázott ( és eltitkolt ), vagy az önmagát fel sem ismerő, az időnként a férfi attitűdöket felvállaló kemény, előretörő, olykor hímsoviniszta, vagy a média által kikozmetikázott, felturbózott „műnő” szerepét éli. Jó esetben 30 körül már eljut a házasságig, de olykor még akkor sem elég érett a kapcsolaton belüli felelősség felvállalására. Egyszerűen a hozott /felvett minta alapján cselekszik.
Sok esetben az egzisztenciális félelem hajtja bele a nőt egy jó módú férfivel létesített kapcsolatba: ilyenkor vagy az apai biztonság elvesztését igyekszik pótolni ( sokszor egy jóval idősebb férfi oldalán ), vagy saját gyengeségét kompenzálni. Ezek a házasságok gazdasági közösségként működnek, melyben mindkét fél megtalálja a maga számítását. Legtöbbször szerelemről szó sincs – míg a férfi bázist, hátországot teremt a nő számára, addig szabadon diktálhat és „rendelkezhet” a nővel, aki mindent elfogad úgy, ahogy az a férfinek kényelmes. Itt a nő a „ kiszolgáló személyzet” szerepet éli. Ezt Csernus Imre rejtett szingliségnek is nevezi, mert a nő a változtatástól való félelme miatt feladva nőiességét a boldogtalanság mellett dönt – az lesz, mert miközben a kiszolgáltatottságtól rettegve marad a kapcsolatban, tkp. éppen ezzel teszi totálisan azzá magát csak éppen lelkileg, érzelmileg. S mivel ez a házasság így a vegetálásról szól, a férj a kényeztető, érzéki szeretetteljes nőt már küszöbön kívül találja meg. Itt lép a képbe a szerető szerepe. Ami ugyebár a legkényelmesebb – elméletben. Hiszen neki ”csak” a kényeztetés a dolga, felelősséget nem kell vállalnia. Ráadásul még anyagilag is jól jár. Ellenben, mindig csak második marad, ami nem nagyon zavarja egészen addig, amíg bele nem szeret a nős férfibe – s ettől kezdve már kényelmetlenné válik a másodlagos szerep, hiszen többet akarna… na itt már borul az önkép! Ezentúl nem elégszik meg a szerető szerepével, viszont a feleség státusz már foglalt és ez valószínűleg így is marad. Ez a kettős szerep felvállalás a mostani időkben igen „népszerű”, minden érintett számára kényelmesnek tűnik. Kérdés, hogy milyen hatással van ez az utódokra, akik ezt a képet látva hogyan is tudnának egy „egész-séges” párkapcsolatot létesíteni? Egy ilyen háromszögben elmosódnak és leértékelődnek a női szerepek, a feleség , az anya és a társ tisztelete torzul.
És vannak nők, akik már nyíltan vállalják fel a prostituált szerepét, felvállalva egyben ennek következményeit is. Hiszen ha ideig-óráig is, de ők a „könnyebb” utat választják. Más kérdés, hogy idővel ez mennyire vezet majd lelki kiégéshez és egy egészséges társkapcsolat kialakításának képtelenségéhez.
Sok nő, aki nincs jól önmagával, kevés az önbizalma, vagy tele van szorongással az anyaszerepben találja meg magát – abban „valaki” lehet, akire szükség van és aki a gyermeken keresztül szerez tekintélyt magának. Hiszen mint „NŐ” kevésnek érzi magát, vagy egyáltalán nincs is tudatában, hogy kell annak lenni. Nem beszélve arról, hogy a gyermekvállalással a kiszemelt férfit is megtarthatja – még ha az boldogtalan is a kapcsolatban. Neki a lényeg saját fontosságát íly módon kifejezésre juttatni! A nők többsége azért a maga természetes valóságában éli meg anya szerepét.
Aztán itt vannak a nagymama korba érő nők is, akik eddig anyaként megélve a nőiségüket lassan magukra maradnak, hiszen gyermekeik önálló életet kezdenek. Ekkor – ha van férj, ha nincs – ismeri fel, hogy ismét közeledik a veszély, hogy szembe kellene néznie önmagával s megint az anyaszerepbe bújva, mint nélkülözhetetlen nagyi telepszik rá gyermekeire és erőszakolja ki az unokákról való gondoskodást. (Itt azért fontos megemlíteni, hogy sok fiatal, főleg egyedülálló nő számára a nagyi segítsége elengedhetetlen a gyermekek felneveléséhez).
Az egyedülálló – szingli – nő mint már említettem legtöbbször kényszer helyzettől vezérelve válik azzá a sikertelen házasság, a torz szülői minta, vagy a társadalmi nyomás hatására. A gyermeküket egyedülálló nőként nevelő anyák helyzetét az nehezíti, hogy női szemszögből kénytelen szükségszerűen felvállalni a nem létező apa szerepét is. Jó esetben az animusz oldala még egészséges keretek között nyilvánul meg a gyermek nevelésében. Itt arra kell nagyon ügyelni, hogy ne vegye át túlságosan az ellenkező nem szerepét, mert akkor a gyermek személyiségfejlődése jelentős kárt fog szenvedni. Persze itt meg kell említeni a tudatosan erre a státuszra hajtó nőket is, akik önmaguk megvalósítása, önérvényesítése, karrier építése céljából választják ezt a szerepet. Sokszor önmagukat is becsapva, mert lelkük mélyén ők is az igazi társra vágynak. Akit bizony csak kemény belső munka árán tudnak találni, így ez a szerep sokkal kifizetődőbb számukra.
És itt vetődik fel a kérdés: hogyan találjuk meg a párkapcsolatban a TÁRSunkat?

Ideális társunkat nem a szerepek és elvárások, hanem a lélek szintjén találjuk meg. Csak akkor lelhetünk rá, ha magunk is ideális társsá váltunk!

De hogy is kell ideális társsá válni?
Kellő önismerettel és bátorsággal felismerni, hogy minden kudarc, trauma a személyiség fejlődésünket szolgálja, mely végül elvezet önmagunkhoz. A másikon keresztül ismerjük meg csak igazán önmagunkat, a társunk segít a belső NŐ kibontakoztatásában. Megtanít igazi nővé érnünk! Ez olykor hosszadalmas és egyben fájdalmas út. Időnként végig kell járni az állomásokat, mint naiv tinilány, feleség, anya, szerető, dolgozó nő, családfenntartó, szingli, lealázott, kihasznált, felvértezett, majd felébredt, ÖNTUDATOS IGAZI NŐ!

Egy IGAZI NŐ önmagában is biztosan, kiegyensúlyozottan áll a lábán, nincs szüksége kivetítenie magát a másikra.
Amikor már kellően önálló ahhoz, hogy egyedül is boldog legyen, akkor megérkezik az ugyanennyire önmagában biztos igazi társa is! Egy igazi férfi. Mert az IGAZI NŐ mellé IGAZI FÉRFI dukál! ( manapság igen ritka kincs!)
Nőnek lenni sorsfeladat: megtalálnia igaz önvalóját. Bár mindig más szerepben , de mindvégig megőrizve méltóságát!

-Mészáros Lia-

A botrányos nemi szerepek nem a véletlen szomorú összjátéka miatt léteznek, hanem azért, mert évezredeken át sok hasznot hoztak a férfiaknak. Ma is. Akkor is, ha nagyon sok férfi nem kizsákmányoló, és akkor is, ha nagyon sok nő sorsa és karaktere azt mutatja, nem minden nő áldozat, sőt sok nő maga is elnyomó agresszor. Vannak nők, akik a prostituálódással viszik sokra az életben. Vannak, akik az agresszív „férfiszerepek” elsajátításával. Mások kullancsként szívják férfiak vérét és használják ki őket a végsőkig. Vannak, akik maguk választják, kényelemből, a teljes kiszolgáltatottságot, például azok, akik vonzza őket. Csupa olyan nő, aki a „helyét” kereste a világban. Ahelyett, hogy önmagát, a szeretetet, a tisztességet kereste volna.”

( Bombera Krisztina )